Szakadékhoz érni, mélyen belenézni....

Ady Endre


Félhomályban

I

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve, s égő vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az szívünk rejtekén.
Talán a múlt viharzott át előtted
S előttem halkan tűnt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjúság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szívembe vágyat oltanál -
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a múltnak tiltó romja áll!...

II

A szívedből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívembe...
Egyedüli kincs tetőled:
- Amit adhatsz még nekem -
A szívedből egy-egy sóhaj...

A szívemből egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a múltból...
Amit néked adhatok:
A szívemből egy- egy sóhaj..

III.

Ne vádoljunk senkit a múltért,
a vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
most már... mindennek vége van! ...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
a sírra ébredt vágy felett, -
de ránézek fehér arcodra
s elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban
valami csodád balzsamot,
mely elfeledtet mindent, mindent
s meggyógyít minden bánatot...
Leolvasom sápadt arcodról
a rád erőszakolt hitet
és megdöbbenve sejtem, látom,
hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
s ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te a színpadon ki nem oltott vággyal
hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
én meg, szakítva emberrel, világgal,
bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
magasba vont és így - a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
szívünkből végképp elszállott a hit...
... Olyan a színpad, mint a lant világa,
kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
a boldogságért küzdtünk, mindhiába:
boldognak lenni nekünk nem szabad!...

V.

Nem jó kép itt az "őszi napsugár",
mit mi érzünk, nem késő szerelem.
A szerelem már szánalomra vár
s te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
magammal vinném beteg lelkedet...
de végzetünkkel mindhiába küzdünk:
nekünk együtt még halni sem lehet!...